Az elmúlt hétvégét ismét a Vylyan-teraszon töltöttem.

Ez alkalommal a borászat egy cég dolgozóit fogadta, akik elhozták magukkal családtagjaikat is. 

Az volt a feladatom, hogy a program alatt a gyerekeknek alkotási lehetőséget biztosítsak.


A felnőtteket körbevezették a szőlőbirtokon, és helyi történeteket, mondákat hallgatva végigkóstolták az összes nedűt, amit ilyenkor szokás.

A gyerekek körém csoportosultak, a felnőttek pedig elindultak a birtoklátogatásra.

Egy anyuka azonban ott maradt velünk az alkotói asztalnál.

Megkérdeztem, hogy ő miért nem tart a többiekkel és élvezi a programot?

Azt válaszolta, hogy nem teheti, hiszen itt a kislány, vele kell foglalkoznia.

Rögtön tudtam, hogy ez az édesanya nem azért maradt velünk, mert nem meri rám bízni a kislányát, hanem azért, mert nem engedi meg magának a lazulást, ezáltal kiiktatja életéből az ÉN-időt.

Felismertem a helyzetet és biztosítottam arról, hogy a kislánya jól fogja magát érezni velünk, nyugodtan csatlakozzon a többiekhez, érezze jól magát és kapcsolódjon ki.


– Tényleg, ezt lehet? Itt maradhat? – kérdezte.

– Igen, persze! Fuss gyorsan a többiek után! Na, mire vársz? Menj már! Menj! – biztattam mosolyogva.


Az anyuka a többiek után sietett, közben azért még párszor hátra nézett. A kislány a többi gyerekkel együtt jól érezte magát. Készítettünk sok szép monoprintet, közben megismertettem őket a stencilhasználattal. 

Miközben száradtak a munkák, addig átmentünk a trambulinhoz ugrálni, majd újra visszatértünk alkotni.


Miután a felnőttek megérkeztek a birtoklátogatásról, ez az anyuka leguggolt mellém az alkotó asztalhoz és könnyes szemekkel köszönte meg ezt a kikapcsolódási lehetőséget.

Elmondta, hogy nem tudja az idejét annak, hogy mikor tudott utoljára így gondtalanul kikapcsolódni.


Mellé guggoltam és elkezdtünk beszélgetni.

Beszélgetés közben én is küszködtem a könnyeimmel.

Mert bele tudtam helyezkedni abba a szituációba, amit ő most édesanyaként átél.


Beszélgettünk arról, hogy azzal, hogy anyukák vagyunk, még nem arra köteleződtünk el, hogy mindig és minden esetben alárendelődjünk szeretett gyermekeinknek úgy, hogy megvonjuk magunktól az ÉN-időt.  

Sokakat ez a kijelentés lehet, hogy felháborít, pedig nem kellene. 


Mi lehet számodra az Én-idő?

Én-idő az az időintervallum, amelyet teljes egészében, szabadon, saját magadra fordíthatsz. 

Azt az elhatározásodat - hogy időt szánsz magadra - a családod és a környezeted is tiszteletben kell, hogy tartsa. 

Ez olyan időszak, amikor csak Te vagy és az az örömteli tevékenység, amiben jól érzed magad. 

Az az idő, ami hasznodra válik úgy, hogy közben kikapcsolódsz és általa feltöltődsz. 


Valakinek az Én-idő azt jelenti, hogy rendszeresen eljár futni, jógázik, meditál vagy ellátogat olyan foglalkozásokra, alkotói csoportokba, szakkörökbe (tánc, kézműves, sakk…stb.) ahol maximálisan el tudja magát engedni és el tud mélyedni abban a tevékenységben, amit szeret.


Az Én-idő számomra legtöbbször az alkotás. Ebben tudok elmerülni, lazítani, kiadni a gőzt és ez által friss energiákkal telítődni. 

Ebben tudok kiteljesedni. Itt tudok az egyik legnagyobb boldogságforráshoz kapcsolódni. 

Ha nem teremthetném meg magam számára az Én-időt, akkor rövid időn belül feszült lennék, frusztrált, ideges. 

Az is lehet, hogy ismét belebetegednék ebbe az Én-idő-hiányos állapotba, mint ahogy ez már korábban meg is történt velem depresszió formájában. 


Ezt a negatív energiát minden bizonnyal nem csak én érezném meg, hanem kisugároznám a környezetemre is. 

Tehát, senkinek sem lenne jó, ha néha nem tudnék lazítani úgy, hogy csak magamra figyelek.

ÉN-időben olyan energiákat kapsz ajándékul, amik építenek: feltöltődsz, kipihentebb és vidámabb leszel. 

Csupa pozitív dolog. És ’csak’ azért, mert adott időnként azzal az emberrel foglalkozol, aki a legfontosabb kell, hogy legyen a saját magad számára, és az TE vagy!


Fontos, hogy tudd: ez nem önzőség!


Anyaként, feleségként megtapasztaltam, hogy nekem muszáj Én-időt teremtenem annak érdekében, hogy energiával teltebb, türelmesebb tudjak lenni magammal, a gyermekeimmel, férjemmel, szeretteimmel, környezetemmel.

Az Én-idő ténylegesen feltölt, nem pedig lehúz. 

Azáltal, hogy azzal töltjük az időnket, amit szeretünk, energetizálódunk, és ez rengeteg erőt ad a nap további részében. 


Az ÉN-időt eleinte vonakodva engedtem be az életembe, de szembesítettem magam azzal, hogy: nem dől össze a világ nélkülem! 

A gyerekeknek jó, ha nem mindig velem vannak, a mosogatnivaló és a porszívó pedig ugyanott lesz egy-két óra múlva is, mint ahol épp most van. (Tény és való: rendben és tisztaságban jobban áramlanak a kreatív energiák is!) 

Egyébként meg, ha a családból rajtam kívül még zavar valakit a kupi, akkor nyugodtan nekiállhat rendet rakni.


Fejlődésem érdekében muszáj volt elengednem azokat az ‘ál-hiedelmeimet’, hogy én rossz anya/feleség/háziasszony vagyok azért, mert nem 0-24-ben csak és kizárólag a gyerekeimnek/férjemnek/házimunkának élek és, hogy galád egy nőszemély vagyok azért, mert szeretnék egy kicsit saját MAGammal - az alkotáson keresztül - egyedül lenni.

Ahogy fokozatosan sikerült elengednem ezeket a szorongásokat – amik gátoltak abban, hogy felismerjem az Én-idő fontosságát – úgy egyre boldogabb és kiegyensúlyozottabb lettem. 

Hozzáteszem: ez nem ment egyetlen varázsütésre! 

Sokat gyötrődtem és marcangoltam magamat, de végül beláttam, hogy én is megérdemlem az önmagammal töltött minőségi időt. 


Továbbmegyek: nem csak szimplán megérdemlem, de ALANYI JOGON JÁR!


Időbe telt, amíg elfogadtam azt, hogy ezt így is lehet csinálni, és végleg elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat.

Most már eljutottam odáig, hogy nagyon laza tudok lenni. 

Például, ha Én-időben vagyok és egyáltalán nincs kedvem alkotni (mert néha bizony ez is előfordul ám), akkor valami olyan dolgot csinálok helyette, amihez éppen kedvem van és feltöltődök tőle.


Megesik, hogy időnként téged is elkap a lelkiismeret-furdalás, amikor Én-időt teremtenél magadnak az alkotáshoz, vagy bármilyen más téged feltöltő tevékenységhez? 

Ilyenkor érdemes mindig arra gondolni, hogy ezzel igazából építesz, nem pedig rombolsz! 

Építed elsősorban magadat, ez által a környezetedet is.

Ráadásul senkinek nincs szüksége egy olyan anyára, feleségre, barátnőre, aki azáltal, hogy nem szakít időt saját magára, egyfolytában frusztrált és ideges. Ugye?


Bátran adj időt magadnak!


Most ugorjunk vissza a Vylyan-teraszra.

A 4 órás program végeztével több szülővel egymást megölelve búcsúztunk el.

A gyerekek büszkén szedték össze a földről a megszáradt alkotásaikat, hogy azt hazaérve majd megmutassák a nagyszülőknek, tanár néniknek.


Én pedig mérhetetlenül büszke voltam az anyukára, hogy meg merte engedni magának ezt a pár órás ÉN-időt.


További videóim a YouTube-on

Hozzászólások: 0

Nincsenek hozzászólások

Szólj hozzá!

Az email címed nem lesz nyilvános. A kötelezően kitöltendő mezőket megjelöltük.*